Bukarestben összeül a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa bürója (központi irodája). Ezen elhatározzák, hogy októberben megtartják az országos tanács plenáris ülését. (Ehhez a pártvezetés nem járul hozzá.) Az erről beszámoló rejtjeltáviratában Martin Ferenc nagykövet megjegyzi: "egyébként a nemzetiségi káderek hangulata, helyzete ma rosszabb, mint bármikor".
1973. július
a magyar nagykövetség három diplomatája hivatalos látogatást tesz Bákó megyében, melynek során fölkeresnek egy csángó-magyar falut (Lujzi-kalagor) is. Diplomatái beszámolója után október 31-i jelentésében Martin Ferenc nagykövet kijelenti: "Nincsenek illúzióink a feudális Magyar Állam, majd a Horthy-fasizmus "magyar szupremációt" gőgösen hírdető nemzetiség-ellenes politikáját illetően, de azért a fenti méretű és módszerű erőszakos asszimiláció a történelmi Magyarországon ismeretlen volt." Ennek ellenére úgy véli, hogy "jelenleg nem volna kívánatos a csángókérdés-komplexum bármilyen, románoknak történő felvetése." (1989 előtt ez volt az egyetlen alkalom, hogy magyar diplomata eljuthatott a csángóföldre.)
1973. október 6.
Aradon megkoszorúzza a vértanúk emlékoszlopát a magyar nagykövetség. Kincses László, a külügyminisztérium referense azt ajánlja, hogy - kihasználva azt, hogy 1974-ben 125. évfordulója lesz a 13 tábornok kivégzésének - javasolják a román partnereiknek, állítsák helyre a Zala-szoborcsoportot. December 12-i feljegyzésében ugyanezt javasolja Martin Ferenc nagykövet is.
1974. április 4. - 5.
Összehívják Bukarestbe, a KB székházába a magyar és némer "nemzetiségi dolgozók" országos plénumait (országos gyűléseit). (A plenáris összehívását a büróban először októberre, majd decemberre tervezték, de a pártvezetés minden alkalommal elhalasztatta az eseményt.) A magyar és német küldöttek szinte a teljes politikai vezetés színe előtt szólalhatnak fel: több-kevesebb ideig jelen van Nicolae Ceauşescun kívül többek közt Emil Bodnăraş, Manea Mănescu, Fazekas János, Paul Niculescu-Mizil, Gheorghe Pană, Miron Constantinescu, Gere Mihály KB-tagok és Fazekas Lajos Hargita megyei elsőtitkár is. Az első nap külön-külön folyik a tanácskozás, majd a második nap együttes ülést tartanak. A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésén negyvenhárman kérnek szót, de csak huszonketten szólalhatnak föl, többek közt Takács Lajos, Sütő András, Szász János, Gáll Ernő, Gálfalvi Zsolt, Toró Tibor, Domokos Géza. A felszólalók általában a köztársasági elnöki funkció méltatása és bizonyos eredmények megemlítése után konkrét hiányosságokra, torzulásokra hívják fel a figyelmet. Hivatkoznak Ceauşescu 1971. évi állásfoglalásaira s arra, hogy egyes területeken az ő útmutatásait nem hajtják végre. Gálfalvi Zsolt például vitába szállt azzal a felfogással, hogy nemzetiségi kérdés már nincs, csupán néhány értelmiségi "élesztgeti". Sütő András többek között kéri a nemzetiségi tanácsok helyi szerveinek létrehozását, és a megyei szervek megerősítését. A tanácskozás legjelentősebb felszólalása Takács Lajosé, aki hosszasan, adatokkal alátámasztva sorolja az oktatás terén meglévő sérelmeket. Azt is felemlegeti, hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző, a magyar feliratok pedig eltűntek. Takács azt sem hallgatja el, hogy az alantas hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő használatát. A második nap felszólaló Nicolae Ceauşescu többek közt kijelenti, hogy a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajtátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem "az általános országépítő feladatokkal" kellene törődniük. Ezután kifejti, hogy az anyanyelven való oktatás nem annyira fontos, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a "szocializmus nyelvét" - tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. (Martin Ferenc nagykövet rejtjeltáviratában arról értesíti a külügyminisztériumot, hogy a küldöttek szerint a tanácskozás "teljes kudarccal végződött".) Két nappal később, az RKP KB ülésén megbírálják Miron Constantinescut, hogy "túl liberálisan vezette" a plenárist, ezért felmentik a nemzetiségi tanácsok felügyeletére kapott megbizítása alól. Utóda Ilie Verdeţi lesz, aki kevésbé ismeri a kisebbségi kérdést mint elődje, (aki magyarul is tudott).
1974. december 7.
Fél évi vizsgálati fogság után (többszöri halasztás után) Kolozsvárott zártkörű tárgyaláson két és fél év börtönbüntetésre ítélik Kallós Zoltánt. A per koncepciós jellege annyira nyilvánvaló, hogy arról nem csak a nyugati emberjogi szervezetek és a média vannak meggyőződve, hanem a Magyar Népköztársaság diplomatái is. (Január 2-án az Amnesty International levelet ír Kallós ügyében Bucur Şchiopu kanadai nagykövetnek.) Martin Ferenc nagykövet azt közli feletteseivel, hogy "letartóztatását kizárólag politikai szempontok motiválták. A jeles folklorista egész tevékenysége, egész lénye - különösen moldvai csángó kutatásai - a román vezetés éles ellenszenvét váltották ki." A román pártvezetés nem meri megkockáztatni, hogy a Kallós-ügy miatt esetleg az ország - akkor még igen jónak mondható - nemzetközi megítélése romoljon, ráadásul a neves etnográfus érdekében a magyar politikai és kulturális elit néhány tagja közbenjár Ilie Verdeţ KB-titkárnál, ezért Kallóst 1975 tavaszán szép csendben szabadlábra helyezik.
